Rosalie J. Moon

Az emberi élet teljességét adó érzelem: a boldogság, amely nélkül nehezebben járható az út, amelyre sorsunkban vállalkozunk.

Mire kell figyelnünk ahhoz, hogy megtaláljuk, és ha ráleltünk, akkor képesek legyünk megtartani boldogságunkat? Ehhez kapunk a szerzőtől olyan tapasztalatokon alapuló iránymutatást, bölcseletet, amelyre minden életkorban szükségünk van.

 

A balerina, Melinda és párja, a jogász Dani emberi értékeket, hétköznapokban megélt küzdelmeket, érzéseiket féltő cselekedeteik révén keresik boldogságukat. Mit tegyenek, ha elfogadják és megértik felelősségüket abban, hogy az örömökkel teli élet mindkettőjük személyiségének fejlődését igényli?

 

A fordulatokban gazdag, különleges helyszíneken játszódó regényben, Ágnes és Harub története révén, bepillantást enged az író egy kenyai család életébe. A XXI. század valósága szükségszerűen átformálja a hagyományos gondolkodásmódot, lehetőséget adva a szereplőknek arra, hogy felismerjék: a változás elkerülhetetlen, ha boldogok akarnak lenni. 

 

»Életünkben boldogságperceket gyűjtögetünk össze.Ismerjük fel minden egyes pillanatnak az értékét,hiszen azt adja, amire vágyunk!« 

(Rosalie J. Moon)

Részlet Az elveszett mosoly című fejezetből

 

„Ágnes és Rita szerepeikről beszélgettek, Melinda sietve elköszönt tőlük. Egyedül akarta eltölteni a Berekitől kapott szabad órákat. A még télen is zöld fű között lépkedve élvezte a friss levegőt, a kopasz fák ágai között megjelenő napsugarakat, a fény-árnyék játékát.

A tavasszal madárzajtól hangos park csendjét csak egy-egy ág reccsenése törte meg. A lány néhány riadtan felrepülő feketerigóra lett figyelmes, aztán ismét elcsendesült a környék. Igaz, távolban az autópályákról érkező halk morajlás hallatszott, de Melindát nem zavarta.

Becsukta a szemét. Gondolattalanul állt. Egyszer csak szív alakú, ragyogó fényt látott, amely a két szeme között, látásiránya közepén jelent meg. „Mi lehet ez?”– töprengett. Aztán tovább figyelte a ragyogást, amely körül négy kisebb fénypontot vett észre. A meglepetés erejével jelentkező fénynek üzenete van. Erőlködnie sem kellett, hogy mindazt láthassa. „Ez lehet az a belső fény, amely minden emberben ott van, amely kiolthatatlan. Ehhez kell kapcsolódni, ebből kell erőt meríteni” – töprengett a jelen néhány perc eltelte után. A megjelent fény szív alakú volt, amelynek alján pici, lefelé vezető vonal húzódott. „Ez lehet a kapocs az én szívem irányába. A jel arra vonatkozóan, hogy mire figyeljek, mi a legfontosabb az én életemben. Mi ad erőt a mindennapokban.” Ezt végiggondolva, mindkét kezét összefonta a mellkasán. Betakarta, óvta ezt a benne lévő szépséget, azt a kincset, ami nem akkor jelent meg előtte először. „Ez az a belső fény, amely utat mutat, hogyan és mit kell cselekedni: szívvel és szeretettel.”

 

Az újabb felismeréstől egészen felfrissült. „Úgy érzem, mintha egész napon át pihentem volna. Örülök ennek a délutánnak. Biztos, hogy jó úton járok, amikor a szívemhez kapcsolódom újra és újra.” – erősítette magát gondolataival tovább a lány. „Mennyi figyelmet igényel ezt az érzést a jelenben tartani. Akkor is, amikor a valósághoz nélkülözhetetlen feladatokat látja el az ember. Pénzt keres, bizonygatja a maga igazát, vitatkozik, érvel. Mindazt azonban úgy kell tennie, hogy a belső fényről, a szívéről, a szeretetéről ne feledkezzék el! Jó lenne ezt Daninak is elmondani. Vajon mit szólna ehhez? Számtalan fontos, lényeges dolog van persze ezen kívül az életben. A lényeg azonban ez!” – rögzítette meggyőződését a táncosnő. Ráérős léptekkel indult az otthona irányába.

Danival való közös életükben olyan változásokat élt meg mostantól, amelyek nem várt eseményként jelentek meg. Hirtelen távol érezte magát a férfitól, pedig nagyon szerette őt.” Dani óriási lendülettel vetette bele magát az új munkájába. Elképzelései, szakmai hírnevének erősítése hajtották őt abba az irányban, amelyek akarva akaratlanul, de átrendezték eddigi életüket. Melindának volt ideje esténként ezen töprengeni. Mindazt, amit addig Danival elképzeltek, megkérdőjelezte a férfi új állása. Melinda vágyott Dani közelségére, arra a meleg otthonra, amelyet addig együtt építgettek. Az az érzelmi biztonság, háttér, amelyet a férfi közelsége jelentett, napok alatt semmissé vált. Nem azért, mert nem volt elfoglaltsága, s a rendelkezésére álló kevés szabadidőt bőven ki tudta tölteni, hanem azért, mert érzéseinek megélésére vágyott, olyan intenzitással, amihez szükséges volt a férfi jelenléte. Nagyot dobbant a szíve, amikor este megcsörrent a telefon. Dani volt az.

– Melinda! Itt vagyok, kedvesem. Hogy érzed magad? – hangzott a férfi lényegre törő kérdése.

– Rád gondoltam éppen. Annyira örülök, hogy jelentkeztél! – válaszolta örömmel a lány.”

 

 

Részlet a Hogyan nyílik a virág? című fejezetből

 

„– Te meg, barátom, látom, itt járkálsz a földön. Valami zavar téged?

– A mi két világunk összeegyeztethetősége foglalkoztat folyton.

– Nem érted, mi? – vihogott Íván.

– Nem pontos ez így fogalmazva. Értem és látom, de talán nem érzem úgy át, mint Melinda.

– Na, amit én ebből látok az a következő – kezdte eszmefuttatását Íván.

– Melindának nem jó egyedül, nélküled. És figyelj csak! Túl szép nő ahhoz, hogy folyton egyedül hagyd! Nem gondolod? Na és te, itt Lille-ben, egyedül?

– Nem tart ez sokáig – válaszolta meg a legutolsó megjegyzést Dani.

– Valami záros határidőnek biztos lennie kell, nem? – kérdezett vissza Iván.

– Persze, van is. Félévesek azok a terminusok, melyekben érdemben történik valami. Beadványok, elbírálások, az ügyek lezárása, megoldások – körülbelül ez a forgatókönyv, ahogy látom az eddigieket.

– Mindenesetre óvlak attól, hogy évekre tervezd a távollétedet – fogalmazott komolyan Íván. Annyira jó benneteket együtt látni, jól kiegészítitek egymást. A művészet és a valóság együtt, ha leegyszerűsítem.

– Tudod, hogy nem erről van szó – vitte tovább a gondolatfonalat Dani.

– Hát miről? – kérdezte Iván.

– Szeretem a függetlenséget, a szabadságnak azt a formáját, amelyben megalkothatom azt, ami nekem fontos.

– És ezt otthon nem találod meg? – így Iván.

– Nehezen kötöm meg a lelkem. Kevés időt tudok szánni arra a belső fejlődésre, amire szükségem lenne, belátom.

– Csak aztán nehogy későn eszmélj rá az összegzésre, amelyet a tapasztalatokból gyűjtögetsz – mondta Iván.

– Olyan vagy, mint egy jós – nevette el magát Dani.

– Ugyan, dehogy. Csak hátam mögött két válással, még mindig keresem az igazit, s megmondom neked, úgy ahogy van, nem hiszek abban, hogy már megtalálom. Túlságosan megmerevedett a lelkem, félek a csalódástól, megingott a bizalmam. Annyit hibáztam barátom, hogy talán jobban teszem, ha legelőször is tisztába jövök magammal, mielőtt ismét próbálkozni kezdek.

– Tudom, hogy tanácsokat adni könnyebb, mint megoldani az életedet – ismerte el Dani.

– Ha engem annyira szerettek volna, mint ahogyan téged szeret Melinda, Dani, lenne hozzá elég eszem, hogy észrevegyem. Ott vannak az értékek körülötted, amiért más küzd és csak időnként éri el. Boldog lehetnél, ha akarnád. Milyen érdekes az élet: akinek megadatik az nem él vele, aki meg nem kapja meg, az küzd érte. Valamit rendbe kell itt hozni, barátom.

– Szerinted mit kell ilyenkor tenni?

– Rakosgasd össze az egyes momentumokat, az egyes elemeket, amelyek fejlesztettek, növesztettek benneteket eddig is.

– Rakd össze az ismert tényeket, a jó dolgokat, a pozitívumokat!

– Aztán gondolkodj el azokon, mennyi mindent kaptál és adtál, s mi az, amit akarsz még?

– Haj, barátom, csak azt mondhatom: irigyellek.

Dani szótlanul nézett maga elé, majd kisvártatva ezt mondta: – Igazad lehet, teljesen összezavartál. Napokba telik majd, amíg kibogozom a szálakat, amik most összegabalyodtak.

– Akkor érdemes volt eljönnöm – nevetett Iván. Örülök, hogy jó színben vagy. Legközelebb, ha hazalátogatsz, látogassatok el hozzám. Ígérd meg! – kérlelte Danit.

– Rendben van, megígérem. Beszélj Melindával, ő biztos fejben tartja majd.”